Buddha életéből nem elég kirostálni a csodás elemeket, hogy a valódi eseményekhez férkőzhessünk. Legendák nélkül Buddha élete csak lerágott csont marad anélkül, hogy a történelmi igazságot feltárná. De talán elég izgalmas az is, milyennek látták őt tanítványai, hogyan rajzolták meg életútját a gazdagságtól a nyomorúságig, a megvilágosulástól a küldetésig és a végső kioltódásig.
A leendő Buddha, a Himálaja-hegyaljai sákja törzsszövetség fejedelmének sarja, 566 körül született a Kapilavasztu melletti Lumbiní kertben. Családnevén Gautamának, saját nevén Sziddhárthának, később Sákjamuninak, a sákja törzs bölcsének hívták. Fiatalsága a pompa és az élvetegség jegyében telt, meg is házasodott, fiat is nemzett, mígnem felfigyelt az öregség, a betegség és a halál rejtélyére és ráébredt, hogy a szenvedésen túli világot is meg kell hódítania. 29 éves korában elhagyta Kapilavasztu városát, szépséges hitvesét és újszülött fiát – vándorszerzetes, otthonahagyott vezeklő lett. Első mesterei, Álára Káláma és Udraka Rámaputra a jógára oktaták, majd csatlakozott öt kolduló baráthoz és a legzordabb önsanyargatásnak vetette magát alá hat éven át: lélegzetét vissza-visszatartotta, nem tisztálkodott, éhezett, míg az élete is veszélybe került. Küszködése mégis hiábavalónak bizonyult, s ahogy korábban az élvezethajhászásról, most az önkínzásról is lemondott. Kiábrándult öt társa méltatlankodva magára hagyta. Elfogadta egy fiatal leány ételadományát, megfürdött a Nairanydzsaná-folyó vízében és alkonyatkor leült egy pípál-fügefa tövébe, Gajá közelében. Figyelmét a születés és a halál rejtelmére összpontosította, s mire meglátta a hajnalcsillagot, elérte a teljes és tökéletes megvilágosulást, „buddhává” vált. Néhány héten át elmélkedett itt még, majd meglátogatta a Benaresz melletti Őzparkot, hogy tanítóbeszédet tartson öt néhai társának a szenvedés megszüntetéséről. Ezzel elkezdődött 45-éves közéleti tevékenysége a Közép-Gangesz vidékén. 486-ban, 80 éves korában hunyt el a végső nirvánára Kusinagara városában, egy sála-fa ligetben.